annyira kezd elegünk lenni (főleg nekem) a magyar politikai döntésekből és ezek következményeiből (a lélekfekavaró cikkekekt itt és itt lehet elolvasni), hogy egy barátom unszolására nagynehezen rászántuk magunkat milivel, hogy kiköltözzünk külföldre, és magunk mögött hagyjuk abszurdisztánt, eme közép-európai kis országot, amely egyre inkább balkánizálódik.
hová is mehettünk volna máshová, mint egyik kedvenc országomba: írországba. egy kellemes hangulatú, ír halászfaluba telepedtünk le, és egy 300 éves ír kőház lett az otthonunk.
a falucska egyetlen utcája közepén lakunk. az utca végig egyfoma stílusú kőházakből áll, talán csak a méretekben van némi minimális különbség. a kőházak mögött az egyik irányban a végtelen zöld táj terül el, helyenként a földből egy-egy kiemelkedő szikla töri csak meg a monotonítást, a másik irányban pedig a kéklő tenger végtelenje öleli körbe a falucskát.
az utcán egyforma emberek sétálgatnak gondtalanul, de nem céltalanul. mindenkin látszik, hogy tart valahová, és okkal megy oda, nem csak lézeng. de nem rohan senki! megfontolt léptekkel haladnak a köves úton. előre köszönnek egymásnak, név szerint ismer mindenki mindenkit.
mivel az idegölő fuvarszervezésbe kezdtem magyarországon beleőrülni az állandó problémák miatt, ezért elhatároztam, hogy valami sokkal emberközelibb, ősibb foglalkozást választok magamnak. megkerestem a falu legbölcsebb emberét, és leültem vele beszélgetni. ő az ír viszkire esküdött, én maradtam a fekete sörnél... végül beálltam halásznak...
ahhoz, hogy igazi halász válljék belőlem át kellett essek egy próbán. az ifjú halásznövendékek a parton gyülekeztek, hogy számot adhassanak tudásukról és elszántágukról. én is közéjük vegyültem, és elfoglaltam a helyem egy kék halászcsónakban.
sokáig látszólag nem történt semmi, csak gyülekeztek az emberek, és egyre több csónakot töltötünk meg és bocsátottunk vízre. mikor körülbelül húsz csónak lett vízrebocsátva megjelent egy öregebb bajszos halász közöttünk. nem szólt semmit, de mindenki tudta, hogy őrá kell figyelni. beszállt ő is egy csónakba, és kievezett a nyílt tengerre, mi pedig követtük őt. mikor a partot már csak sejteni lehett megálltunk.
a tenger nyugodt volt. az öreg felénk fordult, és azt mondta, hogy szálljunk ki a csónakból. persze senki nem mert kilépni. erre ő belemerítette az evezőjét a vízbe. a víz mindössze térdig érhetett.
- ismerd a tengert! ez volt az első lecke - mondta, és tovább evezett.
úgy fél óra evezés után megérkeztünk egy szigetre. kikötöttük a csónakokat és kiszálltunk. a part mentén sűrű sötétzöld erdő volt. az öreg bement a sűrűbe, mi pedig követtük őt. nem tudtuk, de éreztük, hogy veszélyes helyen vagyunk. a bőrünkön éreztük a vadállatok tekintetét. öt percnyi séta után egy tisztásra érkeztünk, amely körbe volt kerítve.
- itt fogunk vadászni! - szólt az öreg. aki az első állatot megfogja, azt fogom megtanítani halászni.
 |
|
szerencsém volt! észre is vettem egy vörös papagájt, amelyik a kerítésen gubbasztott. könnyű prédának látszott, mert nem igazán vette figyelmebe, hogy közeledek hozzá, csak ült nyugodtan tovább. minden nagyobb erőfeszítés nelkül meg tudtam fogni. a markomban volt, és felkiáltottam: megvaaaaan! elkezdtem rohanni az öreg felé. de ekkor a papagáj kiszabadult a kezemből, és elkezdte csipkedni a bőrömet. véres cafatok szakadtak ki a kezemből, majd a karomból, végül már az egész testemet csipkedte. az öreg felém nézett, majd ennyit mondott:
- második lecke: a vörös papagájt soha nem szabad megfogni...
...és felébredtem.
